Figyelmeztetés!

Sziasztok!

Ezennel elérkeztünk Karácsony előtti, utolsó bejegyzésünkhöz, melyen belül ezúttal a Veszprémi Érsekség területére látogatunk el gondolatban. Látogatásunkat anon esemény apropóján tesszük, mely szerint Adventi lelkinapot tartottak az érsekségi dolgozók. Az eseményre december 8-án, Szeplőtelen Fogantatás ünnepén került sor, s mintegy száz munkatárs vett részt rajta. A lelkinap első felvonásaként Udvardy György köszöntötte az egybegyűlteket, majd Dékány Sixtus ószövetségi szentleckéje, és a lecke értelemzése következett. Sixtus atya kiemelte, hogy a Teremtés Könyvének első fejezetei arról beszélnek, hogy valójában milyen Isten, és ebből fakadóan az ember milyen teremtménye az Úrnak. Ebből azt a következtetést szűrte ki, hogy Isten minden embert saját képére formált, és ebből fakadóan képes mindenki a szeretet megélésére és átadására. S ez nem pusztán csodálatos gondolat, hanem valós emberi igazság. Ide kapcsolva kijelentette azt is, hogy Szeplőtelen Fogantatás Ünnepe Isten hűségének jele, s annak, hogy Mária mindent isteni szóra cselekszik. Ez azt jelenti, hogy a Szűzanya engedelmessége egyben az adventi várakozás esthajnal csillaga, mely mindenkor vezeti a hívőt; különösen igaz ez az adventi időszakra.
A lelkinap második részében Sixtus atya az Ábrahám meghívásáról szóló bibliai fejezetet elemezte. Ábrahám példája a keresztény élet egyik legnagyobb mintája. Mindene megvolt, mégis készen állt arra, hogy Isten szavára elinduljon. Bizalmat adott ott, ahol még nem látott semmit; engedelmességet vállalt ott, ahol út még nem volt; bátorsággal lépett ki egy biztos, de talán terméketlenné vált életformából. A lelkinap ezt követően kiscsoportos beszélgetésekkel folyt tovább, majd szentmisével és agapéval zárult.

Szasztok!

Mielőtt belevetnénk magunkat Karácsony megünneplésébe, utolsó előtti cikkem egy szentmise jegyében kerül megosztásra, melyet Andocson ült meg a római katolikus közösség. A szentmise felajánlás a hivatások jegyében történt meg Advent második vasárnapján, s a konkrét ajánlás pedig az újmisés papokért és szerzetesekért szólt. A mise helyszíne az andocsi Nagyboldogasszony-bazilika volt, ahová ez alkalomból zarándokok is érkeztek, akiket megismertettek a kegyhely történetével. Ezt követően a nap imádságos lelkületben, ezen belül is közös rózsfüzér-imádság elmondásával folytatódott, majd a papi-és szerzetesi hivatásokért tartott mise homíliájában Varga László, püspök Keresztelő János örömhírével buzdította a híveket a megtérésre. Ide kapcsolván kifejtette, hogy megtérésről akkor beszélhet az ember, ha felismeri és meggyónja bűneit, valamint megváltoztatja gondolkodását és az egyedüli követendő példaképp Krisztus tanítását veszi alapul.
A szentmise előtt egyébként egy fontos tanúságtétel is lezajlott, melyet a helyi Karitász vezetője tárt az egybegyűlt hívek elé. A szentmise végül a kegytárgyak megáldásával és agapéval zárult, melyre szeretettel várták az ez alakalommal a településre érkezett zarándokokat.

Sziasztok!

Mai, második bejegyzésem egy kitüntetési eseményről fog szólni, melyet ezúttal a lengyelországi Krakkóban ültek meg. A hír azért jelentős a vallási élet szempontjából, mert egy 1993 óta Magyarországon szolgálatot teljesítő Domokos-rendi, lengyel származású szerzetes, név szerint Ireneusz Wysokiński kapott Magyar Állami Kitüntetést. A kitüntetés átadására, amint erről cikkem elején szót szóltam, Krakkóban került sor december 5-én.
Wysokiński atya munkásságáról azt röviden tudni érdemes, hogy jelentős szerepet vállalt a vasvári Domonkos Rendtörténeti Gyűjtemény létrehozásában, ahol a rend 1950 után szétszóródott kulturális javait, mindenekelőtt a levéltári és könyvtári anyagot igyekeztek összegyűjteni. Érdeklődéssel fordult a magyar rendtörténet iránt, doktori értekezését is egy ilyen témában védte meg 2004-ben a Lublini Katolikus Egyetemen, majd lengyelországi visszatérése után különböző pasztorális feladatokkal bízták meg. Ez magában foglalta a rendi főiskola tanári-és a rendtartományi levéltár vezetésével kapcsolatos teendőket is többek között. Továbbá Együttműködve Magyarország krakkói főkonzulátusával rendszeressé tették a magyar nyelvű szentmiséket és a helyi magyarok találkozásait, amelyeknek immár állandó jelleggel a domonkos kolostor ad otthont.
Épp e fenti szösszenet alapján is történt meg az, hogy a főkonzul hálás köszönettel élt Irek atya áldozatos munkásságát illetően, majd a rend káptalani termében átadta számára a Magyar állami kitüntetést a következő indoklással kísérve:

Ezennel átadom Önnek eme díjat a Szent Domonkos-rend 1989 utáni újjászervezésében vállalt szerepe, valamint a magyar–lengyel egyházi és tudományos kapcsolatok erősítése, illetve a Krakkóban élő magyarok lelkivezetőjeként végzett áldozatos tevékenysége elismeréseként.

Az érdemrend kézhez vétele után Wysokiński atya a vele lefolytatott baráti beszélgetés során kijelentette, hogy örömmel vesz részt továbbra is a lengyel–magyar lelki és kulturális kapcsolatok ápolásában, nyugállományba vonulása és krakkói feladatai lezárása után, akár újra Magyarországon.

Sziasztok!

Ahogyan ígértem, folytatjuk megemlékezési történetszálunkat, melynek alkalmával ezúttal Rábakethely és Szentgotthárd kap főszerepet, hiszen - mint decenbem 21-én kelt cikkemben is említettem - az áldozópap rövid történetében, előbbi település káplánja volt. Ebből fakadóan december 13-án szentmisével és halálának helyszínére történő zarándoklattal emlékeztek meg a hidegvérű kivégzés napjáról. Szentmisét Fekete Szabolcs Benedek, segédpüspök mutatott be a rábakethelyi Mindenszentek-templomban, melyet este 6 órakor zarándoklat követett. A zarándokok Máriújfaluban találkoztak, s gyalogoltak végig azon az útszakaszon, melyet hajdanán a vértanú is megtett, mielőtt halála bekövetkezett volna. A zarándokút végén Székely János, megyéspüspök arra buzdította a jelenlévőket, hogy vigyék magukkal Brenner János derűjét, tisztaságát és Istenbe vetett erős hitét, s a vágyat, melyet mindig szem előtt tartott, azaz: minden körülmények között Istent szolgálni.
A megemlékezés egyébként szentségimádással vette kezdetét, melyre egyúttal a zsidai iskolakápolnában is lehetősége nyílt a zarándokoknak 13-a éjfélig. Érdekesség, hogy pont ezen alkalomból a harmadik adventi gyertya színe nem a megszokott rózsaszín, hanem piros volt, mellyel tisztelgett a rábakethelyi hívői közösség a fiatalon elhunyt ciszterci szerzetes és káplán előtt.
Boldog Brenner Jánosról rövid szösszenetet ITT olvashattok.

Sziasztok!

Mai második, és a holnapi nap első bejegyzése egy megemlékezésről fog szólni, melyet Boldog Brenner János vértanú, áldozópap emlékezetének tiszteletére tartottak. Jelen cikkem helyszíne Szombathely, ahol december 14-én tartottak szentmiésvel egybekötött megemlékezést ez alkalomból.

BRENNER JÁNOSRÓL RÖVIEN

Brenner János egy Rábakethelyen szolgáló ciszterci szerzetes és káplán volt, akit az 1957-es egyházüldözés során csaltak kelepcébe és végeztek ki útonállók. Halálának fő oka az volt, hogy papi ténykedését a kommunista hatalom rossz szemmel nézte, s leginkább az szúrta szemüket, hogy ifjúsági pasztorációt is végzett. Ilyen közösségi munkálatok voltak pl. a közös sporttevékenység és hitoktatói munka, amelyek miatt a püspök el akarta helyeztetni az általa szolgált plébániai közösségből. Halála 1954. december 14-én következett be, amikoris egy hívője azzal kereste meg, hogy súlyos beteg hozzátartozója számára kéri a szentségek kiszolgáltatását. Épp ebből kifolyólag kísérőjével és Oltáriszentséget tartalmazó tarsolyával együtt útnak indult, mely során több támadásban is részesítették. Végül az aktuális hívő háza előtt fogták el, majd harminckét késszúrással hidegvérrel kivégezték. Halálának fő okát a boncolási jegyzőkönyv leirata alapján többszörös nyelvcsont-és gégporc-szarvtörés okozta. Az áldozópap 25 évet élt.

Visszacsatolva fő témánkhoz: a megemlékezésen szentmisét Brenner József, nagyprépost mondott az egybegyűlteknek, melynek során szentbeszédében kijelentette, hogy testvére abban az időben szolgált, amikor az 1950-es egyházüldözés, papok megfigyelése és megfélemlítése, az állam Egyházzal, vallással ellenséges magatartása megnehezítette a papi hivatás gyakorlását. Ennek kapcsán azt is leszögezte, hogy Jánost vértanú halála miatt sokáig Tarzíciusnak nevezték, mely abból ered, hogy csakúgy, mint pl. a római pápa, ő is védte az Oltáriszentséget a gyilkosok elől. Halála értelmetlen dolog miatt következett be, hiszen egyetlen bűne volt: szívén viselte az akkori fiatal hívői közösség sorsát, s ennek árát kellett e módon megfizetnie. Hidegvérű kivégzése a papok megfélemlítésére irányult, s arra, hogy a papo még véletlenül se merjenek, akarjanak foglalkozni a fiatalság lelki életével, ergo még véletlenül se küldjék őket olyan szolgálati helyre pasztorációt végezni, ahol hatásosan foglalkozhatnak a rájuk bízott hívői közösséggel.