Figyelmeztetés!

Sziasztok!

A nap híre egy külhoni vallási eseményre hívja fel a figyelmet, melyet Ukrajnában tartottak nem régen. Az imanapot február 24-én, az orosz-ukrán háború 4. évfordulóján tartották fent nevezett országban a helyi karitászszervezetek szervezésében, melynek keretei között nemzetközi találkozóra is sor került az ukrán főváros, Kijev területén. A nemeti imanap célja a béke megteremtésért törtnő imádkozás volt, azonban felmérték a háború alatt igénybe vett humanitárius szükségletek szempontjait is visszatekintve a globális segélynyújtásra, amivel a hosszú évek során kitüntették az országok a háború viselt honfitársaikat.
A szenvedéssel és reménnyel telt közösség épp e megfontolásból gyűlt össze az ukrán görög-és római katolikus testvérek összefogásával, melynek elején Alistair Dutton, a Caritas Internationalis főtitkára videóüzenetben szólt az összegyűltekhez. Mély háláját fejezte ki mindazoknak, akik az ukrajnai karitászszervezetekben fáradhatatlanul és hűségesen szolgálták a lakosság szükségleteinek kielégítését ebben a négy rendkívül nehéz évben. Visvaldas Kulbokas apostoli nuncius rámutatott, hogy a két helyi karitászszervezet a legaktívabb az országban a humanitárius segítségnyújtás terén. Hangsúlyozta, hogy az imaesemény, amelyet a Caritas szervezett, két dimenziót kapcsol össze: az aktív szeretetet és az imát. Ezután arra kérte a jelenlévőket, hogy imádkozzanak az elfoglalt területeken élőkért, a foglyokért, a rendkívül nehéz körülmények között dolgozó orvosokért, a sebesültekért és azokért, akik e háborúban életüket vesztették.
Az ima után Hrihorij Selescsuk, a Caritas Ukrajna alelnöke arról beszélt, hogy fia nemrég töltötte be a 14. életévét, és hirtelen ráébredt, hogy az ifjú nem emlékszik a békés életre. Végszóképp szeretném veletek megosztani Vjacseszlav Hrinevics tapasztalásait az elmúlt négy tragikus év kapcsán:

Emlékszem a sok szemre, amelyekkel találkoztam. Olyan tekintetekre, amelyek rád néznek, de már nem látják a világot; olyan pillantásokra, amelyekbe életet szeretnél lehelni, de nem tudod ezt megtenni, tehetetlennek érzed magad. Egy harkivi metróállomáson született gyermek szeme, aki néz és még nem ért, de talán már érez valamit. Egy nagymama szeme, aki a határon találja magát, kiűzve földjéről, nem tudván, melyik horizont felé fordítsa tekintetét… Sok olyan szem van, amelyekbe igyekeztünk visszahozni a reményt. Fáradt szemek, amelyeknek joguk van sírni; szemek, amelyek mosolyognak, hálát fejeznek ki és ölelnek. De ezek egyben misztikusan és valóságosan is Isten szemei. Olyan szemek, amelyek valóban felépítik azt a reményt, amire ma annyira szükségünk van. Szeretnék imában emlékezni azokra és megköszönni nekik, hogy nem fordítják el tekintetüket, hanem ránk emelik azt, tudván, hogy ott található az erő: az Úr mindent lát, és erős kezével támogat minket.