Figyelmeztetés!

<<VISSZA-MELKI APÁTSÁG

Melk környéke már nagyon korán benépesült. Feltételezések szerint a római korban őrhely, illetve a római Namare erőd állt ezen a területen. A népvándorlás után szláv földművesek érkeztek az Enns alatt elterülő vidékre. Ebből az időből ered Melk neve, amit a Medjilica (szlávul: lassú patak) névből származtatnak.
976-ban a Német-római Birodalom keleti határvidékét és vele együtt a melki királyi várat babenbergi I. Lipót őrgróf kapta meg, aki a várat választotta rezidenciájának, utódai pedig értékes kincsekkel és relikviákkal bővítették. Később a Babenbergek temetkezési helye és 1014. október 13-tól Szent Kálmán sírhelye lett.
A határ északra, illetve keletre tolásával új központok (Bécs) alakultak ki; Melk veszített jelentőségéből, de továbbra is a Babenbergek központi vára maradt. Az invesztitúraharc idején II. Lipót osztrák őrgróf menedéket nyújtott a passaui püspöknek (Altmann von Passau), akit pápahűsége miatt űztek el Passauból.[6] Altmann valószínűleg jelentősen hozzájárult II. Lipót azon döntéséhez, hogy a Duna völgye fölé emelkedve, a város feletti sziklán egy apátság épüljön. A lambachi bencés szerzetesek és apátjuk, Sigibold 1089. március 21-én vonultak be a hegyen épült új kolostorba.
III. Lipót földbirtokok adományozásával biztosította a Babenberg-határőrség perifériáját, amit a melki apátsági levél (Melker Stiftbrief, 1113. október 13.) is bizonyít.[8] Ezen kívül biztosítani szerették volna, hogy imádkozzanak Melkben őseik sírjánál és felismerték a bencés regulák kulturális és misszionári erejét. 1122-ben, a wormsi konkordátum után a kolostort kiemelték a Passaui egyházmegye ellenőrzése alól és közvetlenül a pápa felügyelete alá rendelték.
1297. augusztus 14-én egy tűzvész elpusztította a kolostort a templommal és a melléképületekkel együtt, és a könyvtár is a lángok áldozata lett; ezzel az értékes írások és történelmi forrásanyagok nagy része is elveszett.
A tűzvész a kolostort a csőd szélére sodorta. II. Ulrich apát (1306–1324) elérte ugyan, hogy a kolostort és a lakóépületeket ideiglenesen felépítsék, de a kolostor a 14. században nem tudta kiheverni a sorozatos csapásokat: a pestis, a rossz aratás, a nagy egyházszakadás 1378–1417 között megzavarták a kolostori rendet és a gazdaságot alapjaiban rázták meg.
Reményt adott IV. Rudolf hercegsége: 1362-ben az apátság legféltettebb kincse - Jézus Krisztus keresztjének egy darabja – részére értékes foglalatot, egy aranyból készült, gyémántokkal kirakott keresztet ajándékozott az apátságnak: ez a Melki Kereszt, amely napjainkban is megcsodálható. Ezen kívül Szent Kálmán sírját pompás sírhellyé (tumba) építtette át, amely szépsége és hírneve ellenére a késő barokk átépítés áldozata lett. A Krisztus keresztfájából származó ereklye, amelyen még a szent vér is látható, eredetileg Szent Istváné volt. Ava király ajándékozta Adalbert osztrák őrgrófnak 1045-ben, hogy rábírja a békekötésre. A drága ajándékot ünnepélyes körülmények között adta át a melki apátságnak.
A 15. század elején viszont, mint minden más szerzetesi kolostor, a melki apátság is eladósodott, a szerzetesek között viszály kezdődött és felbomlott a rend. A konstanzi zsinaton a bencés kolostorok reformjáról döntöttek, amelynek kiindulópontja Melk volt. A zsinat Nicolaus Seyringert, a bécsi egyetem egykori rektorát, a Suniaco bencés kolostor szerzetesét küldte Melkbe vizitátorként (ellenőrként); 1418-ban ő lett a kolostor apátja. Seyringer elérte, hogy Melkben újból szigorú kolostori rend uralkodjon: a melki kolostorreform egy egész reformmozgalom kiindulópontja lett. Más kolostorok szerzetesei is ellátogattak Melkbe, hogy ott ismereteket szerezzenek a reformokról, a melki konvent szerzeteseit pedig más kolostorokba helyezték át apátként. Így lett Melk egy reform központja, amely egész Ausztriát és szinte a teljes dél-német területet érintette egészen a Fekete-erdőig.
Melk ezt követően a bécsi egyetemmel együttműködve kulturális központtá vált. Az egyháztörténelem olyan nagy egyéniségei kerültek ki az apátságból, mint Petrus von Rosenheim, Johannes von Speyer, Martin von Senging, Wolfgang von Steyr[14] és Johannes Schlitpacher. Számos teológiai, szerzetesi és tudományos mű keletkezett vagy lett lemásolva az apátság írótermeiben. A napjainkig megmaradt melki kéziratok kétharmada ebből az időből származik.
Gazdasági szempontból az apátság továbbra is nehézségekkel küzdött. A huszita háborúk, valamint III. Frigyes német-római császár és a nemesség közötti viták szétzilálták az országot. A kolostorokat is sújtotta az uralkodók pénzügyi követelése, amivel ők is részesei lettek a viszálynak. Hanyatlás és újraéledés a 16–17. században[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése] A reformáció és a 16. század elejei török vész következményeként a kolostor szellemi élete a mélypontra süllyedt és az apátság gazdasági helyzete egyre romlott: a Bécs közelében lévő javakat és birtokokat lerombolták, azok értéktelenné váltak. Ugyanakkor egyre több hívőre talált a reformáció a környék lakói és a szomszédos várak nemesi származású tulajdonosai között. A kolostorba lépők száma drasztikusan csökkent, és a kolostor közel került a teljes feloszlatáshoz.[16] Urban Pentaz apát (1564–1587 között) felvette a harcot a világi római-katolikus egyházi törvényszék vezetőivel (officiálisok[17]), akik saját maguk szerették volna gyakorolni a kolostor feletti hatalmat. Alaptalan vádakkal illették, de végül felmentették a vádak alól és apáti hivatalában Róma is megerősítette. Pentaz apát belekezdhetett a gazdaság fellendítésébe és elérte, hogy ismét egyre több dél-németországi fiatalember lépett be rendbe. Caspar Hofmann (apát 1587–1623 között) és Reiner von Landau (apát 1623–1637 között) vezetése során tovább folytatódott és megszilárdult a fellendülés: az adósságokat lassan törlesztették, az elzálogosított javakat – nagy veszteségek és a harmincéves háborúból, illetve az állandó török fenyegetettségből adódó magas adóterhek ellenére – visszavásárolták. Restaurálták és részben átépítették a templomot és a kolostort. A világi officiálisok befolyását visszaszorították. Melk ismét virágzó rendi közösség lett, a melki szerzetesek újból példaképek lettek más kolostorokban. A 17. század végére megteremtődött a későbbi átfogó barokk átépítéshez szükséges gazdasági alap. Az apátság az ellenreformáció regionális központja lett. A környék összes plébániáját összefogták, hogy elzárják azokat Luther befolyása elöl. A gazdasági fellendüléssel az irodalmi és tudományos tevékenység is egyre fontosabb szerepet kapott. Olyan személyiségek alkottak, kutattak és írtak itt ebben az időben, mint Johannes Zeller, Philibert Utz, Philibert Hueber és Anselm Schramb. Kibővítették a kolostor iskoláját is és újjászervezték a hatosztályos jezsuita iskolák példája szerint: a tanulók négy évig a melki iskolába jártak, majd az utolsó két évet a bécsi jezsuita kollégiumban teljesítették.[18]
1700. november 18-án nagy szavazati többséggel a csupán harmincéves Berthold Dietmayrt választották Melk apátjává (apát haláláig, 1739-ig).[19] Dietmayr kezdettől fogva egy újjáépítéssel akarta kiemelni az apátság vallási, egyházi és politikai jelentőségét. Róma még nem erősítette meg a kinevezését, amikor ő már előkészületeket tett: többek között Jakob Prandtauer személyében kiválasztotta a leendő építőmestert.
1701-ben megkezdődött a sekrestye és a templom omlásveszélyes presbyteriumának felújítása, de közvetlenül a munkák megkezdése után elhatározták, hogy a teljes templomot újjáépítik. 1702-ben letették egy új templom alapkövét. Nem sokkal ezután döntés született a teljes apátsági épületrendszer újjáépítéséről. Prandtauer 1726-ban bekövetkezett haláláig irányította az építkezéseket. A belsőépítész Antonio Beduzzi színháztervező lett. A stukkókat Johann Pöckh, a mennyezetfreskókat pedig Johann Michael Rottmayr készítette. Prandtauer halála után az építkezést egy művezető irányította a meglévő tervek alapján, majd a vezetést átadták Joseph Munggenastnak, Prandtauer unokaöccsének. A kivitelezésben sok más elsőrangú, távolabbi országokból vagy a környékről érkező művész vett részt, mint például Paul Troger festőművész, aki a könyvtár és a márványterem freskóit készítette, vagy a bécsi Christian David, aki az aranyozást végezte.
1736-ra elkészült a templom és a kolostor. 1738-ban egy tűzeset következtében szinte a teljes tetőzet, mindkét torony és néhány fogadóterem leégett. Dietmayr apát azonnal utasítást adott az újjáépítésre, de a munkák csak utódai – Adrian Pliemel (1739–1746) és Thomas Pauer (1746–1762) – apátsága alatt fejeződtek be. Az új apátsági templomot 1746-ban szentelték fel.
A tudomány és a zene terén is virágzott a kolostori élet a 18. században: Bernhard és Hieronymus Pez testvérek munkái jelentősen hozzájárultak az osztrák történelemkutatáshoz; a zene területén nagy népszerűségnek örvendett a zenész Robert Kimmerling (egykori Haydn-tanítvány)[20] vagy a zeneszerző, zeneteoretikus, csemballó előadó és orgonista Maximilian Stadler atya.[21] Johann Georg Albrechtsberger, később a bécsi Szent István-székesegyház karmestere, a melki apátságban orgonált.
A felvilágosult abszolutizmus II. József császárról elnevezett, főleg Ausztriában elterjedt irányzata, a jozefinizmus reformjai nyomást gyakoroltak az egyházra, korlátozták a pápa jogait, feloszlatták a nem tanítással, gyógyítással vagy tudománnyal foglalkozó szerzetesrendeket és feloszlattak mintegy 140 kolostort, és vagyonukat a vallásalapba olvasztották. A melki kolostor megmenekült ugyan a teljes feloszlatástól, de nem kerülte el az állami beavatkozást: a császár rendelkezése szerint világi papokat küldtek az apátságba, az apátsági gimnáziumot Sankt Pöltenbe helyezték át (1787–1804) és bezárták a teológiai intézetet.[22] A papokat az abszolutizmus szellemében a bécsi főszemináriumban képezték ki; a képzés után Melkbe kerülő végzősök gondoskodtak az új gondolkodásmód elterjedéséről. Számos állami rendelet beszűkítette az apátság önállóságát is: az állami egyházrend alapján létrehozott új papi hivatalok személyzetét a kolostornak kellett biztosítani, és a kolostor viselte a plébániák, illetve az iskolák kiadásait. Urban Hauer apát halála után (1785) II. József nem engedélyezte új apát választását, helyette egy állami világi papot jelölt ki a kolostor vezetésére.
II. József halála után (1790) a rendelkezéseket visszavonták; a kolostort 1788 óta irányító Isodor Payrhuber papot az apátság rendes apátjának választották meg.
Miután megszűnt az állami beavatkozás, az újonnan alakult Sankt Pölteni egyházmegye püspöke avatkozott bele a kolostor életébe rendeletekkel és előírásokkal. A jozefinista egyházszervezet folyamatos terhei mellett a napóleoni háborúk további adóterhekkel sújtották a kolostort. Az ebből adódó adósságokat Napóleon uralkodása után, Marian Zwinger vezetése alatt (1819–1837) sikerült törleszteni. Az 1848-as forradalom során a kolostor elveszítette birtokait, de pénzbeli kárpótlást kapott. A kárpótlásból származó pénz egy részét az apátsági épületek felújítására és bővítésére fordították, egy másik részéből 1852-ben a mai Románia területén található Margittán földbirtokot vásároltak a Csákyaktól.[24] A 19. század végén Alexander Karl vezetése alatt (1875–1909) az apátság továbbra is jelentősen befolyásolta a terület paraszti és polgári életét. Kezdeményezésére gyümölcsfákat ültettek az utak mellé, ami még napjainkban is Wachau jellegzetessége, óvodát alapítottak Melkben és földeket ajándékoztak a városnak.
A 20. század elején modern csatornarendszert, új vízvezetékeket telepítettek az apátság épületébe és bevezették az elektromos áramot. Ehhez ismét épületeket kellett átalakítani, illetve rendbe hozni. Az első világháború eseményei ellenére a munkákat befejezték, de a munkálatok finanszírozásához az apátságnak értékes kulturális műemlékektől kellett megválnia (például 1926-ban egy Gutenberg-bibliát adtak el a Yale Egyetemnek[26]), ezen kívül az 1919. évi infláció során az apátság vagyonának jelentős része elveszett. 1938-ban az Anschluss, Ausztria Harmadik Birodalomhoz csatolása után félő volt, hogy a nemzetiszocialisták feloszlatják a rendet és megszüntetik az apátságot. Erre nem került sor, de az apátság gimnáziumát bezárták és az épület nagy részét elkobozták, hogy egy állami gimnáziumot hozzanak létre. Az apátság épülete – a borospince kifosztásától eltekintve - szinte sértetlenül átvészelte a háborút és a háború utáni megszállást.
Dr. Burkhard Ellegast apát vezetése alatt (apát 1975–2001 között) került sor az apátság minden épületére kiterjedő nagyszabású restaurálási programra az állam segítségével. A hagyományos bevételi források – a mezőgazdaság és erdőgazdálkodás – nem tudták volna fedezni sem a folyamatos üzemeltetés, sem a felújítás költségeit, ezért egyre nagyobb hangsúlyt fektettek a idegenforgalomból származó bevételekre. Modern parkolót építettek autók és kerékpárok számára (figyelembe véve az itt haladó Duna-kerékpárutat,[28]) éttermet nyitottak és programokat szerveztek a látogatók részére. 1983-ban el kellett adni a Gaming kartauzi-rendi kolostort, mert az azon végrehajtandó felújítási munkák költségét és a melki apátság renoválási kiadásait nem tudták volna finanszírozni.
1989-ben az apátság egy 1990-ig megtekinthető kiállítással ünnepelte 900 éves fennállását. A két év alatt 1,1 millióan látogattak el az apátságba. A kiállítás megnyitása előtt sikerült restaurálni a bejárati épületet és a főpapi udvart. 1990-ben a könyvtár, a Kálmán-terem és az apátság nyugati részének épületszerkezetét felújították, 1991–1995 között pedig az apátság északi része, a keleti homlokzat, a Torwarthof, a déli homlokzat és a két bástya restaurálására került sor. 2000-ben revitalizálták az apátság parkját, benne a barokk kerti pavilont, és megnyitották a nyilvánosság előtt.

RELIGIO-PORTAL